Tételmondat: „Éhezünk mindannyian.”

Sztori: A könyv eredeti címe Olive Kitteridge, amit nem nagyon értek, hogy miért változtattak meg a magyar kiadásnál. Hiszen a tizenhárom novellát tartalmazó kötetet Olive figurája kapcsolja össze regénnyé.
Olive Kitteridge Main állam egy óceán parti iskolájában volt matematika tanár. Mindenkit ismer, és mindenről tud. Olyan asszony, akivé egyetlen nőtársam sem szeretne válni idős korára: házsártos, gyakran erőszakos, okoskodó, nagydarab nő. Mégis a történetekből olyan jól megismerjük, mint saját magunkat (már, aki ismeri önmagát), és amint meglátjuk félelmeit, gyengeségeit, egyre közelebb kerül hozzánk, egyre jobban megszeretjük.
A novellákban Olive figurája fel-felbukkan, és párban központi szerepet kap. Az egyik történetben egy özvegy a férje temetésén szembesül, annak hűtlenségével. A másikban túszejtés történik a városi kórházban. Egy idősödő bárzongorista találkozik réi szeretőjével, ami rengeteg sebet szakít fel benne. Öngyilkosságra készülő fiatal férfi sorsa vesz más irányt. Banális történetek sora, amikben az emberi kapcsolatok törékenyességére hívja fel az író a figyelmet. Közös a szereplőkben a szeretet utáni éhség és a magánytól való félelem. Csak arra vágynak, hogy valaki meghallgassa, és megértse őket. De valljuk be, hogy mindannyiunk erre vágyik. És külön öröm ebben a regényben, hogy kapunk egy kis reményt, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhet.
Személy szerint: 8/10
Érdekesség: Nagyon tetszik az írónő hitvallása, amit a hivatalos oldalán fogalmaz meg: „For me – there is nothing more interesting than life.” (Számomra, nincs érdekesebb az életnél.)
 
Kinek ajánlom? Azoknak, akik tudják, hogy több van az emberekben annál, mint amit mutatnak magukról.

Címkék: kritika regény novella amerikai strout

Tételmondat: „- Nézd, milyen barátságos emberek!

Ugyebár ilyet ritkán lát az ember, ezért megkérdezem, hol.

- Ott, a kocsmaajtónál, integetnek nekünk.

- Na, húzzunk innen, ez fasiszta kézlendítés!”

 

Sztori: Ha azt mondom, hogy Verhulst könyve elviszi az olvasót a menekülttáborok világába megteremtve annak hangulatát, akkor azt hiszem, nem adok sok kedvet a regény elolvasásához. Pedig minden adott a tökéletes könyvhöz: súlyos mondanivaló, könnyed hangvétel és fekete humor tökéletes elegye.
Bipul Masli egy afrikai országot elhagyó fényképész, aki egy belga menekülttáborban várja, hogy a brüsszeli bürokráciától hivatalosan is bebocsájtást kapjon a paradicsomba Nyugat-Európába. Unalmában komikus portrékat „rajzol”, de úgy is mondhatnám, hogy fényképezőgép nélkül pillanatképeket készít az ott lakó sorstársairól. Mesél Igorról, az ukrán szobatársáról, aki arra vágyik, hogy felvételt nyerjen a francia idegenlégióba, ezért francia nyelvtant próbál bemagolni több, de inkább kevesebb sikerrel. És még az is kiderül, hogy az ukrán sorozatgyilkos külseje, igazi érző szívet takar. Megismerjük Maqsoont, aki az állampolgárságot úgy kívánja megkapni, hogy elvesz egy gyönyörű belga nőt, de puskatussal szétvert arcának nincs nagy sikere a diszkókban. Találkozunk Stipével, aki egyébként helyes kisfiú lenne, ha egy bombázás nem roncsolta volna szét a fél arcát, és azt is megtudjuk, hogy hogyan lehet egy hazugság a legnagyobb ajándék a születésnapjára. Minden találkozását ezekkel a két ország közötti idegenekkel átjárja az undor és a szeretet furcsán keveredő elegye.
Dimitri Verhulst az arendonki menekültközpont lakóiról írta meg dokumentumregényét. A könyv nagy tanulsága a számomra: ha nagy bajban vagy, két dolgot tehetsz: sírsz vagy nevetsz. És egyik sem jobb, mint a másik.
Személy szerint: 10/10
Érdekesség: Ha valaki azt mondaná, hogy könnyű úgy mások nyomorán nevetni, hogy belgaként szülinapi zsúr az élete, ki kell, hogy ábrándítsam. Az író élete sem volt mindig fenékig tejfel: gyerekként egy rakás alkoholista nevelte fel, és egy ideig állami gondozásba is került. Gyerekkoráról a Semmivégre című regényében ír.
Kinek ajánlom? Mindenkinek.

Címkék: kritika humor regény belga verhulst

Chuck Palahniuk: Halálkultusz

 2011.04.02. 19:59

Tételmondat: „Az emberek nem akarják, hogy bárki rendbe tegye az életüket. Senki sem akarja, hogy megoldódjanak a problémái. Nem akarják, hogy véget érjen a drámájuk. A kínjuk. Hogy pont kerüljön a történet végére. Hogy eltakarítsák a mocskot, amit ők csináltak. Mert mijük maradna akkor? Csak a nagy büdös semmi, ami mindig ismeretlen.”

Sztori: Junior Brenson eltérít egy repülőgépet, hogy öngyilkosságot kövessen el. Életét a gép fekete dobozának meséli el, hogy ezzel tisztára mossa nevét és múltját. Junior a Krédó szektában nőtt fel, ahol csak a legidősebb gyerekek házasodhattak, és nemzhettek utódokat. A többi gyerekekből engedelmes és szorgalmas cselédeket neveltek szüleik, hogy majd később gazdagoknál rabszolgaként dolgozzanak.
Junior is erre a sorsra jut: egy lyukban lakik, és egy szó nélkül engedelmeskedik gazdáinak, a megkeresett pénzt pedig elküldi a szektájának. Az „idill” viszont felborul, amikor a hatóságok elkezdenek nyomozni a szekta után. A Krédó egyház tagjai tömeges öngyilkosságot követnek el, hogy így nyerjenek bebocsátást a mennyországba. Hősünk viszont másképp dönt. Mint az egyház utolsó élő tagja, hirtelen a média által felkapott TV-s próféta lesz.
Palahniuk már az első regényével megfogott, de sajnos, ezzel a művével egy kicsit kieresztett a rajongótáborából. A történet lassan csordogál a szokásos nihilista mederben. Nem szimpatikus a hős, de nem is ellenszenves, és pont e miatt nehéz szurkolni neki bármiért is. Különösebben nem is izgatott, hogy meghal-e vagy sem. De szerencsére a fanyar humor megmenti a könyvet: mint megszállott tisztaság mániás, imádtam azokat a részeket, amik azt taglalják, hogy hogyan lehet kiszedni a vér, az agyvelő és a különböző testnedveket a lakásban található anyagokból. A praktikum és morbiditás érdekes elegye.
Személy szerint: 7/10
Érdekesség: A regény befejezése elég kétértelmű, ugyanis nem derül ki, hogy hősünk meghal-e vagy sem. Elég sok a jel utal arra, hogy a végén megússza. Hogy milyen jelek? Ehhez végig kell olvasni a könyvet. De ha valaki mégsem jönne rá, az író segít neki: a megfejtésért keressétek fel a honlapját, a chuckpalahniuk.net-et.
Kinek ajánlom? Palahniuk rajongóknak, kezdő háziasszonyoknak.

Címkék: kritika regény amerikai 18plusz bizarr palahniuk

Tételmondat: „Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és láthatatlanná tévő köpenyek valóban léteznek, igazi balszerencse három közül a legidősebbnek születni.”

Sztori: Az az igazság, hogy nagyon nehéz lesz a könyvről írni, mert a Hayao Miyazaki rendezte filmet legalább tízszer láttam már, és szinte a retinámba égett. De megpróbálok elvonatkoztatni, és csak Jones fantasy történetére koncentrálni.
Sophie Hatter Ingary nevű királyságban él, ahol a varázslók és boszorkányok olyan hétköznapi figurák, mint nálunk az adóellenőrök, és hasonló renoménak örvendenek. Úgy érzi, hogy mivel ő a legidősebb lány a családban, neki lesz a legkevésbé érdekes élete. Úgy tűnik, ezt a sors igazolja is: csinos, de a húgai csinosabbak, illetve míg testvérei izgalmas szakmákat tanulnak, ő csak egy kalapboltban múlatja idejét. Ekkor lép az életébe a Puszták boszorkánya, aki összekeveri az egyik húgával, és tévedésből őt sújtja átokkal: a fiatal lányt öregasszonnyá változtatja. Sophie szégyellvén csúfságát nekivág a nagyvilágnak, és elszegődik Howl varázslóhoz bejárónőnek, aki arról híres, hogy fiatal lányok szíveivel táplálkozik (ami igaz is, ugyanis magába bolondítja a fiatal csajokat, aztán meg dobja őket). Howl vándorló palotájában találkozik Michael Fisherrel, a varázslótanonccal, és Calciferrel, a tűzdémonnal, akit szintén átok sújt. Velük együtt veszi fel a harcot a Puszták Boszorkányával, és tanulja meg az örök igazságot: csak akkor hatnak ránk az átkok, ha mi is elhisszük.
A néhol zavaros történethez képest a párbeszédek meglepően humorosak és szórakoztatóak. Howl hisztije, valamint az a rész, ahol megbetegszik mindent visz. De talán még ennél is viccesebb az a jelenet, amikor a varázsló részegen megy haza egy walesi rögbi meccs után. Valójában Howl karaktere teszi lendületessé a könyvet: amellett, hogy humoros és jóképű, gyakran hiú, hisztis, néha csélcsap, sőt önző, de emellett nagyon szereti a hozzá közel állókat, és mindent megtesz értük. Egy szó, mint száz: olyan mint a legtöbb férfi, akit ismerek.
Személy szerint: 7/10

Érdekesség: Diana Wynne Jones ugyan találkozott a Studio Ghibli képviselőivel, de semmilyen szerepet nem kívánt betölteni a film elkészítésében. Így nyilatkozott: „Fantasztikus. Nem, nem akarok beleszólni – könyveket írok, nem filmeket. Igen, különbözni fog a könyvtől – tulajdonképpen nagyon eltérő lesz, de ez így van rendjén. Így is fantasztikus film lesz.” Hayao Miyazaki 2004 nyarán Angliába utazott, hogy a kész film külön megtekintését biztosítsa Jonesnak.

Kinek ajánlom? Mindenkinek, akinek tetszett a film, és nagyobb gyerekeknek.

Címkék: kritika mese angol fantasy diana waynne jones

Tételmondat: „Vannak emberek, akikre kár pazarolni a jövőt.”

Sztori: Shannon McFarland gyönyörű modell jól menő karrierrel (na, én a teleshop reklámot is idesorolom), jóképű vőlegénnyel. Egy nap hazafelé tart az autójával, amikor valaki arcon lövi. Nem bízok sokat a fantáziátokra, ezért is raktam be egy sokkoló könyvborítót, ami jól mutatja, hogy mi marad Shannon arcából a „baleset” után. Csak folyadékkal képes táplálkozni, nem tud többé normálisan beszélni, természetesen a karrierjének vége szakad és a vőlegénye is elhagyja. Láthatatlan szörnyé válik: senki sem bír többé ránézni. Ekkor találkozik a kórházban Brandy Alexanderrel, a királynők királynőjével, egy férfival, akiből hamarosan teljes értékű nőt operálnak az orvosok.
A „királynők királynője” pont olyan, mint Shannon a vele történt tragédia előtt: csodaszép és magabiztos. Felkarolja az egykori modellt, és nekivágnak az országnak egy Seth nevű férfival, hogy kitalálják, mit kezdjenek a jövőjükkel. Gazdagok eladó házait nézik meg, és drága, könnyen eladható gyógyszereket lopnak, így a pénz miatt sem kell aggódniuk.
A regény nem oszt meg velünk égbekiáltóan hatalmas tanulságokat: a mai világban külcsín fontosabb, mint a belbecs, de mindezt nagyon szórakoztatóan meséli el. Nagy csavarok, és eszement humor (hívhatjuk szatirikus humornak is) szövi át a történetet. A könyv egyik időpontról és helyszínről a másikra ugrik. Így szépen lassan ismerjük meg a teljes igazságot, és így jövünk rá, hogy semmi és senki sem az, mint aminek látszik vagy látszani akar.
Személy szerint: 9/10
Érdekesség: Palahniuk első regényét soha sem adta ki, mert úgy gondolta, hogy nem elég jó. Második regénye volt a Láthatatlan szörnyek, de ezt a kiadó gáncsolta el, mert túl sokkolónak találta. Ekkor kezdte el írni a Harcosok klubja című, legnagyobb ismeretségnek örvendő művét, azzal a megfontolással, hogy egy még durvább történettel bosszantsa fel a kiadóját. Ezt azonnal megjelentették.
Kinek ajánlom? Erős gyomrú embertársaimnak, és azoknak, akik szeretnének többet tudni a különböző gyógyszerekről, de unják a gyógyszer-tájékoztatókat.

Címkék: kritika amerikai 18plusz palahniuk

Tételmondat: „Az istenekhez hasonlítunk abban, amit tettünk, a feladatunkban, ebben a nagy munkában.”

Sztori: Abban a korban járunk, ahol az emberek már rakétákkal közlekednek, és a túlnépesedés miatt már a Holdat is felparcelláztak. Louis Rosen és társa, Maury elektromos orgonákat és zongorákat gyárt, és árulja azokat Amerika szerte, de az eladásaik aggasztóan csökkenek. Ekkor találja ki Maury lánya, a pszichés zavarokkal küzdő Pris, hogy a zongorák helyett történelmi személyiségek élethű másolatait, szimulákrumokat kellene gyártaniuk. Meg is alkotják Stantont, aki Lincoln hadügyminisztere volt, majd magát Lincolnt is, a néhai elnököt. Ekkor lép be életükbe a milliomos Borrows, aki a szimulákrumokat üzleti célokra akarja felhasználni, és elcsábítja Prist, akibe Louis kezd beleszeretni.
Be kell, hogy valljam kicsit csalódás volt ez a regény: hiába vannak benne jó gondolatok, sajnos egyik történetszál sincs tökéletesen kibontva. A szimulákrumok csak a könyv elején kapnak szerepet, de utána ez háttérbe szorul, és Louis és Pris kapcsolata kerül előtérbe. Az író a gépek és az embereket állítja párhuzamba: a szimulákrumok érző „lények”, akiket ki be lehet kapcsolni, ezzel szembe Pris hideg, számító és pszichotikus. Nagyon sok témát vet fel, de egyikre sem helyez elég nagy hangsúlyt.
A regény magyar címe teljesen félrevezető, ugyanis nem az elektromos Lincoln a főszereplő. Az eredeti cím Megépítünk, vagy sokkal inkább Megteremtünk (We can build you).
Személy szerint: 6/10
Érdekesség: Dick drogfüggő volt majdnem egész életében, pontosabban 1970-ig. Ezt a művet 1962-ben írta, tehát drogok hatása alatt. Ennek függvényében lehetett volna jobb is ez a regény.

Címkék: kritika regény amerikai dick sci fi

Joyce Carol Oetes: Hőség

 2011.03.01. 21:16

Tételmondat: „Hogyan fajulhatott idáig az életem?”

Sztori: Oetes Hőség című kötete 25 novellát tartalmaz, amelyek olyan történetekről szólnak, amelyben így vagy úgy, de felbukkan az őrület. Olyan események, amelyek bármikor bárkivel megtörténhetnek, mégis imádkozunk érte, hogy ne velünk történjenek meg. Akkor járunk a legjobban, ha csak újságban olvasunk róluk.
A Házkeresésben Oetes egy fiatal párról ír, akik elveszették kisbabájukat, és ezt próbálják valahogy feldolgozni. A nő magába zárkózva, a férfi pedig új házat próbál keresni szinte már megszállottan. A Hőség című novellában egy szörnyű történetről olvasunk. Egy fiatal ikerpárt megöl egy fogyatékos, amolyan csendes őrült egy kisvárosban. A Kés című darab egy nemi erőszakról szól: egy nő rablótámadás áldozata lesz otthonába, de mivel a rablók nem találnak elég zsákmányt, megerőszakolják. És mint sok nő, ő is magát kezdi el okolni a történtekért (Miért nem zárta be az ajtókat?).
Míg a kezdeti novellák a hétköznapi őrülettel foglalkoznak (hogyan birkózik meg az emberi elme egy tragédiával), addig az utolsó novellák már abszurd, dühöngő őrületbe csapnak át. Az utolsó darab, a Családi történet, amelyben egy átlagos családdal történnek bizarrabbnál bizarrabb dolgok: a szülők elvállnak, és az anya új apával állít haza. A gyerekek rögvest elfelejtik az igazi apjukat. Háború tör ki, és éhínség. Az egyik lány furcsa szörnyszülöttnek ad életet. Vadabbnál vadabb események követik egymást, mégis a család éli a hétköznapi életét.
Személy szerint: 9/10
Érdekesség: Oetes hihetetlenül termékeny író: 39 regénye, számos novellás és verses kötete, drámája, valamint esszéje is megjelent. Sőt Rosamond Smith és Lauren Kelly álnéven is alkotott. Kritikusai gyakran a szemére is vetik, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. Rajongói (például én) ezt cáfoljak.
Kinek ajánlom? Akik nem félnek szembenézni a valósággal.

Címkék: kritika novella amerikai klasszikus oetes

Kresley Cole: Vámpíréhség

 2011.03.01. 21:01

Tételmondat: „A tűz, amely belülről, a csontokból emészti a testét, időnként lecsillapodik.”

Sztori: Adva van egy legény, aki vérfarkas, és a vámpírok fogságában sínylődik már 150 éve, de megérzi jövőbeni társa illatát, és kiszabadítja magát a fogságból (itt nem egészen értettem, hogy addig miért hagyta, hogy a vámpírok 150 évig szopassák). Miután megtalálja a félig vámpír- félig valkűr lányt, el is indul a ”szeretlek - gyűlöllek, de inkább szeretlek”. A szereplőkkel nincs is semmi probléma, hiszen hozzák a vámpír/erotikus regények jól bevált kliséit: a vérfarkas macsó és veszélyes (juj de féltem!), a valkűr - vámpír lány törékeny szépség. Értitek (kacsintás): a nő legyen szép, a férfi meg erős, a föld meg lapos, csak hogy folytassam a felsorolást. Na, és most jön a poén: a lány a férfi vérét kezdi inni más táplálék híján, és a farkasember vérétől erősebb, ügyesebb, magabiztosabb lesz. Értitek (kacsintás):  egy nő csak egy férfi mellett válhat erőssé, és csak így tud igazan kiteljesedni. Micsoda szimbólum rendszer!
A szerző nagyon jól ráérzett, hogy az ilyen könyveket nem kell nagyon túlbonyolítani: majdnem az egész cselekmény a szex körül forog. Már a 10 oldal környéken indul az action. A könyv leggyengébb pontjait pedig azoknak a momentumoknak köszönheti, ahol Cole megpróbál valami háttértörténetet keríteni az erotika köré. Ide sorolnám például azt a rész is, ahol a lány legyőzi vámpír apját, amely szinte már komikum határait súrolja.
Külön kiemelném a borítót: egy vámpír férfi hajol egy szőke lyány nyakába (haha, Hajolj bele a hajamba, dúdold bele, hogy labamba) holott a könyvben a férfi nem vámpír, csak a nő. Úgy látszik a kiadónál valakinek problémát okoz a szövegértés.
Személy szerint: 3/10
Érdekesség: Cole Floridában él a férjével, és egy rakat kutyával, és írónak hiszi magát.

Címkék: kritika amerikai erotika vámpír cole

Samanta Schweblin: A madárevő

 2011.02.24. 19:16

Tételmondat: „A veréb sivított egyet, és Sara teste megfeszült egy pillanatra, talán mert a madár megpróbált kiszabadulni.”

Sztori: Schweblin novellái Kafka novelláit jutatták az eszembe (bár nem csak nekem, mert a könyv ajánlója is megemlíti ezt). Bizarrak, egy torz világba kalauzolnak minket, ami mégis olyan ismerősnek tűnik számunkra.
A címadó novellában egy apának kell szembe néznie a felfoghatatlannal, és elfogadnia mentálisan sérült gyerekét (A madárevő). A Minőségét megőrziben egy olyan abortuszról olvashatunk, amiben a magzat nem sérül, sőt még meg is őrzi a minőségét. És megtörtént már veletek az, hogy más ember depressziója láttán sokkal erősebbnek éreztétek magatok, és sokkal jobbnak láttátok az életetek, mint amilyen is az valójában? (Walter, a bátyám) Vagy vágytatok valamire, de amikor a valóságban is megláttátok, rájöttetek, hogy még sincs rá szükségetek? (A pusztán) Vagy hallotok egy mesébe illő, hátborzongató történetet, de a legszörnyűbb érzésetek az volt, hogy ez talán a valóságban is megtörtént? (A föld alatt)
Az én személyes kedvencem mégis az egyik legkevésbé abszurd novella, A télapó ma nálunk alszik, amely csak a gyerek képzeletétől válik bizarrá. Egy kisgyerek nem érti, hogy anyja miért depressziós, apja pedig miért olyan furcsa. De egy este beállít hozzájuk a „télapó”, akit már nagyon várt. De ez a „télapó” részeg, és szerelmes az anyjába, és úgy tűnik, hogy az anya sem közömbös a „télapó” iránt. Így történhet az meg, hogy aznap este a „télapó” a kisfiúék házában alszik. Valójában nagyon szomorú novellának kéne lennie, de a gyermek ártatlansága miatt ez az egész kínos szituáció bájossá válik.
Személy szerint: 8/10 (Tényleg jók a novellák, de az az igazság, hogy már olvastam jobbakat is. Viszont ha azt nézem, hogy ez a szerző első műve, nagyon is jár az elismerés.)
Érdekesség: Az argentin írónő kedvenc írói: Franz Kafka, Fyodor Dostoevsky, Flannery O’Connor, John Cheever és J. D. Salinger.
 
Kinek ajánlom? A bizarr mesék kedvelőinek.

Címkék: kritika novella abszurd argentin schweblin

Tételmondat: „A baj csak az volt, hogy a lány együtt mozgott vele, miközben ő a nyakából ivott, és a két test gyönyörteli összedörzsölése hamarosan elvette Rehv eszét.”

Sztori: Már most elnézést kérek a tételmondatért, bár nem én írtam, és természetesen a fordításért is, bár azt sem én követtem el. És hadd szögezzem le az elején: semmi bajom az erotikus/romantikus könyvekkel, mert nagyon jól ki tudják kapcsolni az ember lányát. Miután végigjártam McCarthy apokaliptikus útját, egy hónapig csak ilyen kaliberű könyveket tudtam a kezembe venni. Adott egy aránylag szimpatikus, gyönyörű lány/nő és egy aránylag szimpatikus, helyes, gazdag (ez fontos hiszen I'm a material girl, ahogy a dal is leszögezi) férfi, akik eljutnak az ágyig, majd bonyodalom támad, de miután ez megoldódik, újra eljutnak az ágyig. Nem várok sokat, nem kapok sokat, de néha ez is pont elég.
Na, ezt nem kaptam meg ettől a könyvtől: van egy pszichopata vámpír-manipulátor férfi, aki drogkereskedő (a gazdagság stimmel, bár én nem így gondoltam) és egy bamba ápolónő, aki folyton azon rinyál, hogy a családja régen gazdag volt, de most már nem. Szóval nekik kéne szurkolnom. Ekkor menthetné meg a könyvet a kerettörténet. Itt az sem ment semmit, sőt tovább ront a helyzeten: a vámpírok és az alantasok (élőhalottak) szerencsétlenkednek háború címén. Csak annak tudtam szurkolni, hogy minél hamarabb kinyírják egymást, de még ahhoz is bénák.
Az ilyen típusú könyveket gyorsan elolvasom (ez történt a sorozat előző részeivel, bár azokról is tudnék mit írni), de ezt csak gyűrtem, gyűrtem. Néha olyan érzésem volt, hogy ilyen lehet megmászni a Mont Everestet. Én bizony feladtam, a 800. oldal környékén. Utána elolvastam az utolsó oldat: nem vesztettem semmit a kihagyott 150 oldallal. Csupán nyertem egy kis időd jobb könyvek elolvasásához.
Személy szerint: 1/10 (1 pontot csak azért adtam, mert valaki képes volt leírni 943 oldalt a semmiről.)
Érdekesség: J. R. Ward azt hiszi magáról, hogy író.
Kinek ajánlom? Akiknek sok idejük van olvasni, és már az összes jó könyvet letudták.

Címkék: kritika amerikai erotika vámpír ward

Tételmondat: „Mint minden épeszű ember, én is ellenzem a globalizációt. El is akartam menni a legutóbbi G12 csúcsra, hogy támogassam az ügyet, gondoltam, beverem egy-két Mercedes szélvédőjét meg felgyújtok néhány McDonalds-ot, de a Sheraton és a Hilton már dugig volt, ezért nem tudtam volna megszállni.”

 

Sztori: Valójában a könyv minden oldalán legalább 2 hasonlóan humoros szösszenet található, ha nem több, mégis nekem egy kicsit szegényesre sikeredett ez az útinapló McCarthytól.
Pete McCarthy angol-ír gyökerekkel büszkélkedik, de mindig is érdekelte, hogy a gyerekkori nyarakat leszámítva, mi vonzza annyira Írországhoz és az ír kultúrához. A világ különböző sarkain próbál utána járni, hogy honnan is származnak a McCarthyk: Marokkóban, New Yorkban, Melbourne-ben, a karibi térségben, Montanában és Alaszkában. Furcsa emberekkel találkozik, és még furcsább szituációkba keveredik. Útja során pedig folyamatosan látogatja a helyi kocsmákat. Sajnos, többet nem is nagyon tudok mesélni a könyvről. Inkább még idézek egy vicces mondatot: „Azt mondják, egy medvetámadás túlélésének az a legjobb módja, ha az ember biztosan tudja, hogy olyan személlyel van, aki nem tud olyan gyorsan futni, mint ő.”
 
A kocsma-sztorikat először még nagyon szórakoztató olvasni, de a tizedik után (akár a sörtől) már megcsömörlik az ember. Kicsit a Cathrine M. szexuális élete című könyv jutott eszembe róla: az első orgiák még izgalmasak, de utána már volt, amit unottan átlapoztam. A másik dolog, ami zavart néha olvasás közben, hogy furcsa szakadék tátong a vicces anekdoták, és a történelmi leírások között. Egyik pillanatban még kacarászik az ember valami eszement történeten vagy figurán, majd hirtelen egy városról vagy épületről olvas leírást.
Személy szerint: 5/10
Érdekesség: Az író még mindig él, ami bizonyítja azt a tényt, hogy az alkohol konzervál.
Kinek ajánlom? Akik szeretnek arról olvasni, hogy mások hogyan és hol isszák le magukat.

Címkék: kritika humor utazás angol mccarthy

Vasárnapi vers

 2011.02.20. 19:14

Tim Burton: Jakab

 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor Jakab a Mikulástól kapott egy medvét, ez csak

azért szegte kedvét, mert ő az a srác, kit egyszer egy

grizzly majdnem ízekre szedett szét.

 

Címkék: vers burton

Apa és fia

 2011.02.17. 18:12

 

Tételmondat: „Minden apa hős a fia szemében. Legalábbis amíg túl kicsi, hogy másokat is megismerjen.”
Sztori: Harrynek mindene megvan: jó állás egy talk show producereként, gyönyörű feleség, cuki gyermek. De egy este hirtelen őrülettől vezérelve, és mert életét dögunalmasnak tartja, lefekszik az egyik munkatársnőjével. Miután a felesége ezt megtudja, Japánba megy hátrahagyva addigi életét. Mert ugye a hazug ember hamarabb megbotlik, mint a sánta kutya. Így hát a négy éves Pat nevelése Harryre marad, amire ideje is jut, miután az állásából is kirúgják. Harrynek hirtelen egyedülálló szülőként kell helytállnia. Átértékeli addigi életet, és az apjához fűződő viszonyát is.
A regény elég sok témát boncolgat: megcsalás, válás, szerelem, gyereknevelés, kapcsolat a szülőkkel, munka, betegség. Csupa olyan kérdés, amivel a 30-as korosztály nap, mint nap szembenéz. De teszi mindezt rengeteg szeretettel, humorral és öniróniáival, ami nagyon élvezetessé teszi a könyv olvasását. Lehet, ha mindenki ezekkel felvértezve állna az élethez, könnyebben venné az akadályokat.
Mindenki számára lesznek a könyvben torokszorító részek, attól függően, hogy milyen akadályokkal nézett szembe eddig az életében. Vannak egyedülálló barátaim, vannak, akik már elváltak, akik elvesztették a munkájukat, vagy akik a gyerekneveléssel birkóznak. Nekik kifejezetten ajánlom Parsons regényét: hadd nevessenek kicsit más kárán, és utána egy kicsit magukon is.
Személy szerint: 7/10
Érdekesség: 1984-ben tönkrement Parsons házassága, és egyedül nevelte az akkor 4 eves fiát, Bobby-t. Ez az időszak ihlette a regényt.
Kinek ajánlom? Akinek van apukája, akinek volt, és aki maga is apa.

Címkék: kritika humor regény apa angol parsons

Tételmondat: „(…) a Jó és a Rossz harcolt a lelkünkért, ahogy minden lélekért ezen a földön.”
Sztori: Óriási! Irodalomtörténeti esemény! Ilyen még nem volt! Coelho feltalálta a csőben a lyukat! Ha a fenti tételmondatot nem rágja a számba, akkor hülyén halok meg. Egyáltalán anno minek is kellett megírni a Bibliát, ha Coelho ilyen frankón megmondja, hogy mi a nagy büdös helyzet. De hogy más is értse, hogy miről beszélek, lássuk a történetet. Természetesen nem pazaroltam arra az időm, hogy leírjam a sztorit, csak átmásoltam a könyvajánlót.
„Egy szép napon titokzatos idegen érkezik a faluba, akiben többen az ördögöt vélik felfedezni. Az idegen gazdagságot ígérve ráveszi Prym kisasszonyt, a fiatal szállodaalkalmazottat arra, beszélje rá a falu népét, hogy öljenek meg valakit maguk közül, és olyan jutalmat kapnak, amivel újra felvirágoztathatják a falut. Chantal Prym, aki nagyon szeretné megváltoztatni az életet, vajon minden gátlás nélkül az idegen bűntársa lesz? A faluközösség enged-e a kísértésnek, és valóban kiválaszt soraiból egy bűnbakot? Az idegen pedig joggal bízik-e abban, hogy a Rossz győzedelmeskedik a Jó felett?”
 
Van ebben a regényben minden, ami szem-szájnak ingere: isten, ördög és angyal, akik a vállunkon ülnek, és a fülünkbe sugdosnak (igen, mint egy Tom és Jerry rajzfilmben), őrangyal, szellemek, babonák, sors, no meg jól idézhető bölcsességek (lásd a tételmondatot). Kicsit sajnáltam, hogy a mester kihagyta az ufókat, mert ők is bőven elfértek volna. A történet bugyutaságán javíthatnának a szimpatikus szereplők, de Prym kisasszonynak csak a pénzen jár az esze (elvileg ő a pozitív hős), az idegen, aki arra keres választ, hogy az ember alapvetően gonosz-e, meg csak téblábol össze-vissza. A falusiak is elég kétdimenziósra sikeredtek: a polgármester hataloméhes, a földbirtokos korrupt, a pap sunyi, a falusiak ostobák, meg van egy szellemekkel suttogó öregasszony.
Személy szerint: 2/10 (A könyv maga teljességgel értékelhetetlen, de mikor olvastam, elég későig fennmaradtam, és sikerült elcsípnem egy nagyon izgalmas Gyilkos elmék részt, ezért jár a 2 pont.)
Érdekesség: Coelho népszerű író. Azt sajnos ebből a regényből nem tudtam meg, hogy miért. Lehet, hogy rossz könyvet választottam? Ajánljatok jobbat!
Kinek ajánlom? Megszállott Coelho rajongóknak.

Címkék: kritika brazil regény ördög coelho

John Fowles: A lepkegyűjtő

 2011.02.14. 17:32

Tételmondat: „Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan.”

Sztori: Valentin nap alkalmából egy nem mindennapi „szerelemről” szóló könyvet ajánlok a figyelmetekbe. Főhőse, Ferdinand unalmas, szürke kisember, aki egy nap megnyeri a totó főnyereményt. Így alkalma nyílik rá, hogy megvalósítsa álmát: megszerezze a gyönyörű Mirandát, akit már régen kinézett magának. Most mindenki azt gondolja, hogy vesz neki egy gyémántgyűrűt, és együtt sétálnak el a naplementébe, de akkor nem is ajánlanám ezt a regényt. Ferdinad máshogy képzeli az udvarlási fázist: megvesz egy vidéki házat, és berendez benne egy börtönt a pincében, majd elrabolja a lányt. Ekkor veszi kezdetet kettejük pszichológiai hadviselése. Ferdinand végre birtokolhatja platói szerelmének tárgyát, a legszebb pillangót, akit valaha látott. Nem akarja bántani, csak gyönyörködni benne. Bár később bebizonyosodik, hogy a pokolba/tragédiába vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve.

Az első fejezetben Ferdinad nézőpontjából látjuk az eseményeket, a második fejezet Miranda naplóját mutatja be. A rabsága minden mozzanatáról beszámol, valamint az érzéseiről: értetlenség, harag, gyűlölet, kétségbeesés, remény. A festőnövendék lány mélységesen megveti és lenézi fogvatartóját, a tipikus kispolgárt, ugyanakkor függ is tőle, hiszen ő az egyetlen kapcsolata a világgal. A két fejezetből kiderül, hogy teljesen mást képzel Ferdinand a lányról, mint amilyen valójában: míg a férfi eszményi, szinte földöntúli lényként tekint rá, addig megismerjük Miranda rabság előtti életét, álmait, egy hús-vér eleven lányt.
Személy szerint: 9/10
Érdekesség: A könyv sokakat megihletett, sajnos néha nem a legjobb értelemben (számos sorozatgyilkos, emberrabló is hivatkozott arra, hogy a könyv adta nekik az ötletet, inspirációt tetteikre). De a gyűjtő alakja megjelenik sorozatokban (Gyilkos elmék, Simpson család), dalokban (például Skipnot Prosthetics című számában), és más írókat is inspirált (Neil Gaiman, Stephen King).
Kinek ajánlom? Pszichopatáknak (nem ide sorolom magam), vagy akik szeretnek belelátni egy pszichopata agyába (én).

Címkék: kritika regény klasszikus angol thriller fowles

Alice Walker: Kedves Jóisten

 2011.02.13. 20:06

Tételmondat: „Lehetek szegény, lehetek nigger, lehetek csúnya, és meglehet, hogy főzni se tudok… De itt vagyok.”

Sztori: Celie 14 éves, egy fekete déli közösségben él a XX. század közepe felé. Apja folyamatosan megerőszakolja, és két gyereke születik, akiket elszakítanak tőle. Annyira szégyelli mindazt, ami vele történik, hogy csak istennek mer beszámolni róla levelek formájában. Az erőszakot elviseli, mert addig sem szeretett húgát, Nettie-t zaklatja az apja. Később férjhez adják Mr. …-hez, akinél főz, takarít, a férfi előző házasságából való gyerekeit neveli, és tűri a veréseket. Hatalmas törést jelent az életében, hogy az egyetlen embertől, akit szeret, Nettie-től elszakítják. Utálják a fehérek, mert fekete, és utálják a fekete férfiak, mert csak egy nő. Ekkor lép be az életébe Shug Avery, férje szeretője, aki megmutatja neki, mennyire értékes ember is ő, és mire lehet képes. A leveleken át megismerjük Celie egész életét, és azt a hihetetlen utat, amit megtesz, hogy csendes, megalázott lányból magabiztos, erős nővé váljon.
A regényben az a legmegdöbbentőbb, hogy a nemi erőszak, a verés, a folyamatos megalázások természetesek Celie számára, és hogy olyan közösségben él, ahol a nők elleni erőszak a mindennapok része.
Ha valaki úgy érzi, hogy ilyen csak száz éve történhetett, nézze meg a képet, ami egy 18 éves, afgán lányról készült, aki férje erőszakossága elől haza menekült, de ezt a férje nem hagyta szó nélkül. Mégis ha a nő szemébe nézünk erőt, tisztaságot és szépséget látunk, mintha csak Celie szemébe néznénk. Néha még mindig úgy érzem, hogy a középkorban élünk. Hogy rohadna meg, az összes mocsadék, aki ilyet tesz. Egyébként a könyvet már többször elolvastam, de most a kép kapcsán még egyszer megtettem.
Személy szerint: 10/10
Érdekesség: A könyv eredeti címe Bíborszín, ami fontos szimbólum: erre a kis virágra Shug hívja fel Celie figyelmét, amit Isten azért teremtett, hogy az emberek gyönyörködhessenek benne. De a bíborszín az élet összes örömére, szépségére vonatkozik, amit néha nehéz meglátni.
Kinek ajánlom? Abszolúte mindenkinek.

Címkék: kritika regény amerikai feminista klasszikus walker

Cormac McCarthy: Az út

 2011.02.12. 19:10

Tételmondat: „Meghalunk? Valamikor. Nem most.”

Sztori: Egy poszt-apokaliptikus korban járunk, miután egy meg nem nevezett esemény elpusztította a civilizációnkat. A növények, állatok elpusztultak, hideg van, sötét, hamu száll az égből. Gyakoriak az elektromos viharok, esik az eső vagy havazik. Az emberek állatokká lettek, és saját fajukra vadásznak más élelem hiányában. Isten végleg magára hagyta az emberiséget.
Ebben a világban próbál túlélni apa és fia (az anya már rég feladta). Nincs nevük, koruk, múltjuk, jelenük, jövőjük; csak ők vannak egymásnak, és az apa célja, hogy a fia túlélje. Vállalkoznak az útra, mert az apa érzi, hogy nem élik túl ezt az örökké tartó telet, ezért elindulnak délre, a tenger felé, hátha ott jobb életet (=reményt) tálalnak. Összes holmijukat egy bevásárlókocsiban tolják az üres autópályán, és a legfontosabb felszerelésük egy pisztoly két golyóval, amit arra az esetre tartogatnak, ha elfognák őket a kannibálok. A regény az útjukat követi végig. 
Többet nem is akarok írni a történetről, és nem is tudok, mert hiába olvastam a regényt legalább négy hónapja, meg most is összeszorul a szívem tőle (és a félelemtől, hogy tényleg ez várna az emberiségre?). De miután vagy olyan bátor, és elolvasod a könyvet, más szemmel fogsz körülnézni, máshogy fogod megölelni, akiket szeretsz, ezt garantálom.
Személy szerint: 10/10
Érdekesség: Egy Oprah Winfrey-nek adott interjúban McCarthy elmondat, hogy a könyvhöz az ihletet egy 2003-as látogatás adta a texasi El Pasoban. A fiával járt ott, és arra gondolt, hogy lehet, hogy így fognak kinézni a városok a jövőben (klassz hely lehet, szerintem, kihagyom). A regényt, amit a fiának ajánlott végül 2006-ban írta meg.
Kinek ajánlom? Aki olyan könyveket szeret, amikre évek múltán is lehet emlékezni, vagy olyanoknak, akik szeretnének pár nap/hét/hónap depressziót, mert az garantált.

Címkék: kritika amerikai klasszikus út mccarthy

Niccolò Ammaniti: Én nem félek

 2011.02.11. 19:01
Tételmondat: „A férgek ura azt mondja: Hé, kis hülye! Leengedem a cuccot. Vedd el, és küldd vissza a vödröt. Különben lemegyek, és összelapítalak, mint egy férget. Igen, összelapítalak, mint egy férget. Te vagy az őrangyal?”

Sztori: 1978 forró nyarán Michele Amitrano kilenc éves, és egy Acqua Traverse nevű falucskában él családjával. A fullasztó melegben a búzamezőkön csavarog barátaival, és szemmel tartja öt éves húgát. A gyerekek boldogan, ártatlanul és gondtalanul múlatják az időt, bicikliznek, csatangolnak. Ám egy napon Michele egy romos tanya udvarán egy lyukba, egy saját korabeli gyerekre bukkan, aki halottnak hiszi magát. Michele titokban tartja felfedezését, és megpróbál rájönni, hogy ki ez a fiú, és miért tartják egy gödörben láncra verve. A két fiú egyre szorosabban kötődik egymáshoz: Michele megsajnálja a Filipot, aki az őrangyalát látja a másikban.

 

Minél többet tud, sejt a főhős a másik fiú bezárásáról, annál gyorsabb iramot vesz a történet tempója: az elején meg lassan, komótosan zajló események felgyorsulnak, és száguldanak a tragédia felé. Emellett az író azt is elér, hogy igaz, hogy Michele nem fél, de az olvasónak majd kiugrik a szíve az izgalomtól.

 
A regény narrátora maga Michele, aki egy 9 éves gyermek naivitásával, félelmeivel és fantáziájával éli meg az eseményeket. Torokszorító, ahogy egy gyerek tiszta szíve megismeri a felnőttek könyörtelen, szívtelen világát. Tudom, sokan nőnek így fel egy pillanat, esemény hatására, de ez az, amit nem kívánok senkinek.
 
Személy szerint: 10/10
Érdekesség: Ammaniti biológusnak tanult, de otthagyta az egyetemet. Lehet, hogy ha lediplomázott volna, szegényebb lenne az irodalom ezzel a regénnyel. A képet a könyv alapján készült filmből vettem, ami nagyon jól elkapta azt a hangulatot, amit Ammaniti megteremtett.
Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki volt már gyerek, és főleg azoknak, akik már elfelejtették, milyen is volt annak lenni.

Címkék: kritika olasz gyerek klasszikus ammaniti

Tételmondat: „Pokol! Pokol ez bizony! Gyere csak, nézz körül egy kicsit! Ismerős, mi? Otthon kéne érezned magad itt.”

Sztori: Be kell, hogy valljam, hogy ennél izgalmasabb novellás kötet, még nem volt a kezemben, és legalább 10-szer elolvastam. Pár ember, akinek kölcsönadtam, később bevallotta, hogy gondolkozott azon, hogy azt mondja nekem, hogy elvesztette, és ezért nem tudja visszaadni. Természetesen visszakaptam, és a barátaim felkutattak a könyvet antikváriumokban.
 Dino Buzzati: A colombre
Buzzati történetei hétköznapi eseményeket mondanak el felnagyítva, kifigurázva azokat: megnevettetnek, megríkatnak, mellbe vágnak, elképesztenek, és néha sajnos magunkra is ismerünk bennük. Az anyai szeretet képes egy hadsereget elpusztítani (A tojás), a műanyag megtámadja az embereket (Elefántkor), a szavak előidéznek egy balesetet (Novellaírás kettesben), egy türelmes és angyali feleség tényleg angyallá változik (Szárnyas feleség), egy lány félelmében szerelmes lesz (A felvonó), egy férfi könyörög azért, hogy az imádott nő megmérgezze (Rabszolga), a leprás az ima erejétől meggyógyul, de ezért nagy árat fizet (Aki meg akart gyógyulni), egy férfi az orvosától megtudja, hogy már rég meghalt (Orvosnál). A kötet címadó novellája egy olyan világban játszódik, ahol az öregeket meg lehet ölni, mert csak terhet jelentenek a fiataloknak és a társadalomnak. De az idő gyorsan elrepül, és a fiatalok is megöregszenek, és üldözőkből üldözöttekké válnak. Egy tippet azért adnék azoknak, akik szívesen elolvasnák a könyvet: az első novellát, a Riadalom a Scalábant hagyják a végére, mert ez az egyetlen kevésbé ütős darab.
Személyes kedvencem „A tojás” című novella, amiben egy anya, a gyermeket ért megaláztatás után igaz szuperhőssé változik. A dühe pusztító, ő maga pedig elpusztíthatatlan. Csak remélni tudom, hogy néha én is tudok hős lenni a gyerekem szemében, bár valószínűleg minden szülő ebben reménykedik.
Személy szerint: 10/10
Érdekesség: Dino Buzzati írta: „Bármennyire szerethetjük egymást, mindig egyedül vagyunk; ha szenved valaki, fájdalma csakis az övé, senki nem vállalhat belőle egyetlen parányi részecskét sem; az egyik ember szenvedésétől még nem érzik magukat rosszul a többiek, hiábavaló itt bármi nagy szeretet. Ezért menthetetlenül magányos az életünk.”
Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti az izgalmakat, a novellákat és az izgalmas novellákat.

 

Címkék: kritika olasz novella klasszikus buzzatti

Neil Gaiman: Coraline

 2011.02.09. 18:20

Tételmondat: „És együtt leszünk, mint egy boldog család – mondta a másik anyja. – Örökkön-örökké.”

Sztori: A történet egyszerű, mint a faék, mégis sok gondolatot ébresztett bennem a gyerekek lelki világáról. De lássuk az alap sztorit: Coraline családjával új lakásba költözik, és ahogy felfedezi a lakást, észreveszi, hogy az egyik ajtó mögött csak egy téglafal van. De egy nap a titokzatos ajtó egy átjáróra nyílik, ahol egy párhuzamos világ várja egy másik apával és anyával. Eleinte úgy tűnik, hogy ezek a másik szülők sokkal kedvesebbek és figyelmesebbek, mint az igazi szülei, akik állandóan dolgoznak, és keveset törődnek Coraline-nal. A gombszemű anya azt szeretné, ha a kislány örökké náluk maradna. Azonban Coraline egy tükörben elvarázsolt gyerekeket talál, akik felfedik előtte, hogy ideát sem fenékig tejfel az élet. Ezért minden ravaszságára és ügyességére szüksége van, hogy megmentse a gyerekeket és saját magát, és visszataláljon igazi szüleihez.
A legfőbb gondom a „regénnyel”, hogy csak 140 oldal, ami nem elég arra, hogy bemutassa a szereplőket és a másik világot. Szívesen olvastam volna meg többet a párhuzamos világról, mint például az Soseholban.
De a regény kapcsán eszembe jutott egy gyerekkori álmom, amiben a szüleim sárkányokká változtak. Emlékszem, hogy nem azt volt az egészben a legrémisztőbb, hogy sárkányok lettek, hanem az érzés, hogy végleg elvesztettem őket. Hiszen bármilyenek is a szüleink, hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy mennyire nagy szükségünk van rájuk gyerekként, de még felnőttként is.
Személy szerint: 6/10
Érdekesség: A könyvből animációs film született, de ezen kívül meg musical és számítógépes játék is.
Kinek ajánlom? Megszállott Gaiman rajongóknak, a rövid könyvek kedvelőinek, 10 év feletti gyerekeknek.

Címkék: kritika gyerek angol fantasy gaiman coraline

E. L. Doctorow: A víztároló

 2011.02.08. 20:35

Tételmondat: „(...) meg fogjuk találni a nyelvet, a képletet, vagy talán a számokat... amivel felérhetünk Istennel.”

Sztori: 1871, New York - Martin Pemberton, a tehetséges szabadúszó újságíró meglátja apját egy kísérteties omnibuszon, feketébe öltözött öregurak között. Igen ám, de az apja nemrég elhalálozott. Majd a kísérteties látomás után a fiatalembernek is nyoma veszik. Ekkor kezd nyomozásba Martin főnöke, McIlvaine, aki nem csak ebbe a szövevényes bűnügybe enged nekünk betekintést, de körbevezet minket a korabeli new yorki utcákon is. A történet ezen a két szálon fut végig. Egyszerre bontakozik ki előttünk a nyomozás, és ismerjük meg a várost: mindkettő lenyűgöző és egyben visszataszító.
A krimi vonalról több szót nem ejtenék, de csak hogy felcsigázzam a kedélyeket, azt elárulom, hogy a történet végére az alábbi kérdésekre kapunk választ: Mi köze mindehhez az eltűnt utcagyerekeknek? Ki az a titokzatos Dr. Sartorius? Hova tűnt a dúsgazdag öreg Pemberton pénze? És miért lett a könyv elnevezve egy víztárolóról?
A városról pedig olyan érett szerelemmel mesél McIlvaine (alias Doctorow), hogy nem lehet nem a hatása alá kerülni. Látjuk az utcakölyköket, a gazdagokat, a nyomorék veteránokat, az épülő várost, a nagy lehetőségeket és az óriási bukásokat. Azért használtam az érett szerelem szót, mert csak az ez a fajta szerelem képes a hibák ellenére is rajongva tekinteni szerelme tárgyára. Nekem ugyanígy dobogtatja meg a szívem Budapest, látom a hibáit, mégis minden nap képes lenyűgözni.
Személy szerint: 9/10 (Egy pontot csak azért vontam le, mert néha úgy tűnik, hogy a mesélő nagyon elkanyarodik a történettől. A végen persze kiderül, hogy minden kis mellékvágány fontos részletet rejt, de ez néhol megtöri a regény lendületet.)
Érdekesség: Az író édesapja nagyon szerettel Edgar Allan Poe-t, sőt az első szülött fiat is utána nevezte el. Doctorow egyszer egy újságírónak azt nyilatkozta, hogy Poe tiszteletére írta ezt a könyvet.
Kinek ajánlom? Krimi, valamint Doctorow rajongóknak, és gyakorlatilag bárkinek, aki szereti az izgalmas történeteket.

Címkék: kritika krimi regény amerikai klasszikus newyork poe víztároló doctorow

süti beállítások módosítása