Tételmondat: „Mint minden épeszű ember, én is ellenzem a globalizációt. El is akartam menni a legutóbbi G12 csúcsra, hogy támogassam az ügyet, gondoltam, beverem egy-két Mercedes szélvédőjét meg felgyújtok néhány McDonalds-ot, de a Sheraton és a Hilton már dugig volt, ezért nem tudtam volna megszállni.”
Sztori: Valójában a könyv minden oldalán legalább 2 hasonlóan humoros szösszenet található, ha nem több, mégis nekem egy kicsit szegényesre sikeredett ez az útinapló McCarthytól.Pete McCarthy angol-ír gyökerekkel büszkélkedik, de mindig is érdekelte, hogy a gyerekkori nyarakat leszámítva, mi vonzza annyira Írországhoz és az ír kultúrához. A világ különböző sarkain próbál utána járni, hogy honnan is származnak a McCarthyk: Marokkóban, New Yorkban, Melbourne-ben, a karibi térségben, Montanában és Alaszkában. Furcsa emberekkel találkozik, és még furcsább szituációkba keveredik. Útja során pedig folyamatosan látogatja a helyi kocsmákat. Sajnos, többet nem is nagyon tudok mesélni a könyvről. Inkább még idézek egy vicces mondatot: „Azt mondják, egy medvetámadás túlélésének az a legjobb módja, ha az ember biztosan tudja, hogy olyan személlyel van, aki nem tud olyan gyorsan futni, mint ő.”
A kocsma-sztorikat először még nagyon szórakoztató olvasni, de a tizedik után (akár a sörtől) már megcsömörlik az ember. Kicsit a Cathrine M. szexuális élete című könyv jutott eszembe róla: az első orgiák még izgalmasak, de utána már volt, amit unottan átlapoztam. A másik dolog, ami zavart néha olvasás közben, hogy furcsa szakadék tátong a vicces anekdoták, és a történelmi leírások között. Egyik pillanatban még kacarászik az ember valami eszement történeten vagy figurán, majd hirtelen egy városról vagy épületről olvas leírást.
Személy szerint: 5/10
Érdekesség: Az író még mindig él, ami bizonyítja azt a tényt, hogy az alkohol konzervál.
Kinek ajánlom? Akik szeretnek arról olvasni, hogy mások hogyan és hol isszák le magukat.
