Tételmondat: „- Nézd, milyen barátságos emberek!
Ugyebár ilyet ritkán lát az ember, ezért megkérdezem, hol.
- Ott, a kocsmaajtónál, integetnek nekünk.
- Na, húzzunk innen, ez fasiszta kézlendítés!”
Sztori: Ha azt mondom, hogy Verhulst könyve elviszi az olvasót a menekülttáborok világába megteremtve annak hangulatát, akkor azt hiszem, nem adok sok kedvet a regény elolvasásához. Pedig minden adott a tökéletes könyvhöz: súlyos mondanivaló, könnyed hangvétel és fekete humor tökéletes elegye.
Bipul Masli egy afrikai országot elhagyó fényképész, aki egy belga menekülttáborban várja, hogy a brüsszeli bürokráciától hivatalosan is bebocsájtást kapjon a paradicsomba Nyugat-Európába. Unalmában komikus portrékat „rajzol”, de úgy is mondhatnám, hogy fényképezőgép nélkül pillanatképeket készít az ott lakó sorstársairól. Mesél Igorról, az ukrán szobatársáról, aki arra vágyik, hogy felvételt nyerjen a francia idegenlégióba, ezért francia nyelvtant próbál bemagolni több, de inkább kevesebb sikerrel. És még az is kiderül, hogy az ukrán sorozatgyilkos külseje, igazi érző szívet takar. Megismerjük Maqsoont, aki az állampolgárságot úgy kívánja megkapni, hogy elvesz egy gyönyörű belga nőt, de puskatussal szétvert arcának nincs nagy sikere a diszkókban. Találkozunk Stipével, aki egyébként helyes kisfiú lenne, ha egy bombázás nem roncsolta volna szét a fél arcát, és azt is megtudjuk, hogy hogyan lehet egy hazugság a legnagyobb ajándék a születésnapjára. Minden találkozását ezekkel a két ország közötti idegenekkel átjárja az undor és a szeretet furcsán keveredő elegye.
Dimitri Verhulst az arendonki menekültközpont lakóiról írta meg dokumentumregényét. A könyv nagy tanulsága a számomra: ha nagy bajban vagy, két dolgot tehetsz: sírsz vagy nevetsz. És egyik sem jobb, mint a másik.
Személy szerint: 10/10
Érdekesség: Ha valaki azt mondaná, hogy könnyű úgy mások nyomorán nevetni, hogy belgaként szülinapi zsúr az élete, ki kell, hogy ábrándítsam. Az író élete sem volt mindig fenékig tejfel: gyerekként egy rakás alkoholista nevelte fel, és egy ideig állami gondozásba is került. Gyerekkoráról a Semmivégre című regényében ír.
Kinek ajánlom? Mindenkinek.
